Erdélyi utazás – kicsit másképpen

Erdélyi utazás – kicsit másképpen

Pár év kihagyás után, újra alkalom adódott, hogy a Zamárdiak lelkes csapatával útra keljünk, és Erdélyország felé vegyük az útirányt. Az éjféli indulás mintha meg sem kottyant volna, jókedvű duruzsolás töltötte be a buszt. A gondoskodók, az utazás során szívesen kínálták egymást, hol egy kis süteménnyel, hol egy nyelet pálinkával. Nem is volt gond sem a hangulattal, sem a haladással, hanem egyszer csak a Királyhágó közelében égett szagot hozott be az üléstérbe a menetszél. Azt gondoltuk valahonnan. Aztán mire felértünk a parkolóba, már tudtuk, hogy a mi buszunkkal van baj. Dőlt a füst a motorháztetőből, de szerencsére a gyakorlott buszvezető, kis segítséggel megfékezte és felderítette a füst okát, amit nem más okozott, mint egy levált szigetelő darab, ami a kipufogódobra esett és ott izzani kezdett. Megtisztítva a kipufogódobot, hamarosan indulhattunk tovább. Amint faltuk a kilométereket, gyorsan változtak a távoli hegyek formái, suhantunk a mezők, erdők, nyájak mellett, éppen csak rápillanthattunk a székelykapus portákra, máris újabb és újabb látnivaló kötötte le a figyelmünket.

Végre elértük Szeredát, s onnan már csak egy ugrás volt Csíkrákos, ahol a Cserekert Fogadó vendégei voltunk. Meleg vacsorával vártak bennünket és itt történtek a további étkezések is.

Vacsora után indultunk Csíkszentmihályba, ahol már a kapuk előtt vártak bennünket a szállásadók. Volt, aki már ismerős családhoz érkezett. Férjemet és engem nagy meglepetés ért, amikor bemutatkoztunk szállásadónknak. Mi, ugyanis, Szakáli Imre családjánál kaptunk helyet. Így aztán majdnem éjfélig tartó beszélgetésben meséltünk családjainkról.

Másnap, indultunk a búcsúba. Vállaltuk a megmérettetést, és fájós lábakkal, de indultunk föl, a Nyeregbe. Már induláskor érzékeltük, sokan vagyunk, nagyon sokan. Zarándokok, több száz kilométerről is, gyalogosan. A zarándokút mindig valaminek a vállalása. Néha veszélyes, ám az akadályok és az ismeretlen legyőzése a teljesség érzetét adja. Ma már lehet követni az eseményeket a televízióban és egyéb hírközlő médián keresztül, de az igazi tett a zarándoklat. Még kicsi voltam, amikor egy hajnalon haragzúgásra ébredtem. Emberek gyülekeztek a templomnál, zászlókat lobogtatott a szél, aztán elindultak, és mi, gyerekek, a Fő utca végén álló vörös kőkeresztig kísértük őket. Rezi Lajos bácsi - becenevén Bajci -, vezette a menetet. (Bizonyára szilaj tehenei hatalmas, szépen ívelt szarvához hasonlóra kipödört, kackiás bajuszáról kapta ezt a nevet.) Andocsra mentek. Az erdélyi keresztaljak vonulását látva, mindig ez a kép villan eszembe, és elérzékenyülve gondolok arra a régi, zamárdi keresztaljára ...

„Boldog a méh, amely Téged hordott” (Lk 11,27) A búcsú jelmondata sok mindent kifejez, de főképpen azon óhajt, hogy a nők, az asszonyok merjenek boldogok lenni a gyermekvállalásban. Erről szólt a búcsú felajánlása, a zarándoklat vállalása, a könyörgések, az imádságok, hogy nyíljon fel az emberek szeme és ne a romlást válasszák, hanem az életet.

Szép nap volt ez a szombati nap, és alkalmas egy találkozásra, mely a nagy tömegben nehezen jött össze, de mégiscsak meglett. Azóta, Sebők Mihály szentkeresztbányai ismerősöm, írótársam jóvoltából, aki a Székely Nemzeti Tanács küldötte is, magaménak tudhatom a Székelyföldi Autonómia Statútuma című kiadványt, s mivel én tiszteletbeli székely vagyok (vagy tán egészen az), és az autonómia híve, ezt a becses iratot mindenképpen áttanulmányozom.

Sajgó bokával tértünk meg a szállásunkra, de annyira azért nem voltunk fáradtak, hogy átadva a búcsúfia ajándékokat, ne folytattuk volna az előző esti beszélgetést.

Másnap a társaság egy része elment a vasárnapi misére, majd Csíkszeredában tett kirándulást, megtekintve a Mikó vár kiállítását. Amint aztán a vacsoránál kiderült, egy hatalmas jégeső kicsit megpaskolta őket.

Nekünk rokonlátogatási kötelességünk volt Csíkvacsárcsiban, így mi ott töltöttük a délutánt.

Hétfőn teljesítettük a második zarándoklatunkat, amikor két órás felfelé vezető úton fölgyalogoltunk a Széphavasra, a Szentlélek kápolnához, amely a Mária út vonalában fekszik. Már ekkor éreztem és tudtam, hogy ez az utazás más, mint az eddigiek, már jobban és többet figyelek magamra, a történéseknek nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Például annak is, hogy a kápolna magyarországi kezdeményezésre épült föl. Az első kápolnát egy Klára nevű asszony látomása alapján építették és a búcsúra érkező, határon átkelő csángókat itt fogadták a székelyek. Mindez a Madéfalvi veszedelem után elmenekült székelyek történetéhez kapcsolható, s hogy Mária Terézia megbosszulja az elmenekülésüket, rendeletben megtiltotta ezt a találkozást és a kápolna sorsára maradt, elpusztult. Amit azonban Isten elrendelt, azt ember nem másíthatja meg, mert annak a rendje előbb-utóbb, de helyre áll.

Sokan jöttek a hegyre lovaskocsikkal, autókkal, gyalog, sok babakocsis családot láttunk, de itt voltak a csíkszéki Mátyás huszárok is, a Széphavas Egyesület tagjai és különféle vallási csoportok.

A kápolna egy csodálatos építmény. Mintha Makovecz Imre tervezte volna, annyira megérintette lelkében az embert, hogy percekig csak álltunk előtte és benne, és néztük a falakat, mennyezetet, ahol a virágszirom alakú csúcsban kialakított ablakokon a próféták arcvonásai körvonalazódtak, és amelyen a napfény beáramolva lassan végigkúszott a falakon.

Egy fiatalember Szent László téglajegyet ajánlott a látogatóknak. Természetesen mi is vettünk.

Az avatást műsor előzte meg, ahol többek között Molnár V. József is felszólalt. Lelkesítő és reménykeltő beszéde új erőt adott. De volt ott zenekar is, majd Vesztergom Imre tárogatójának fájó, bús hangja csalt könnyeket a szemekbe. Egy Csobotfalvi édesapa beszélt a gyermekvállalás nemzetmentő küldetéséről. Ők éppen a negyediket várták. Arról is beszélt, hogyan mentették meg a falut a pusztulástól, visszatérve apáik földjére, megművelve azt. Hatvan év óta először érték el, hogy a falu lélekszáma jelentősen megnövekedett a megszületett gyermekek által.

Ehhez azt gondolom nem is kell hozzátenni semmilyen következtetést. A tények önmagukért beszélnek, amint azt Vas Nimród István felsőgyimesloki plébános prédikációjában nagyon szépen kifejtette.

Időközben leheveredtem a zöld gyepre, mert órák hosszat bizony már nekem sem esik jól az álldogálás. Egyszercsak valami megmozdult a pólómon, és odapillantva azt láttam, hogy egy gyíkocska keresett menedéket a vállamon a sok tiprolódó láb közül menekülve. Alig volt négy-öt centiméter hosszú. Nem ráztam le magamról, és mivel éppen indulni készültem, magammal vittem a forgatagból, hogy csendesebb helyen útjára bocsássam.

Lejjebb, a hegy oldalában, fiatal legénykék mutatták lovas tudományukat és fölfelé akartak vágtatni a lovaikkal. Az egyik ló megmakacsolta magát és nem volt hajlandó a meredeken vágtatni. A legény elkezdte ütni a kantárszárral a lovat. A ló nyerített, ugrott, de nem engedelmeskedett. Esztelen legény! – gondoltam és meg nem állhattam, hogy oda ne kiáltsak: Hé, ember! A lovad okosabb, mint te! Ne gyötörd, mert még szükséged lesz rá! Rossz ember vagy, ha vered a lovadat!

A legény meghökkent és szégyenkezve leugrott a lóról. Közben velem szemben jött egy ember a feleségével, meg a fiával.

-          Tudja, van nálunk egy mondás – szólított meg ilyen módon hamiskodva. – A pénz számolva, az asszony meg a ló, verve jó!

Nagyon meglepődtem, de nem hagyott el a bátorságom és visszavágtam: - Na, hallja, ez így elferdített igazság! Mert a mondás így hangzik: A pénz számolva, az asszony szeretve jó! S ami a lovat illeti, én egyszer láttam odahaza, hogy egy fuvarra rendelt ember nagyon verte a lovakat, mert nem tudták kihúzni a hegynek a szénnel megrakott spediter kocsit. A lovak gazdája ezt meglátta és kivéve az ember kezéből az ostort, jól elverte vele az embert. Majd a kocsi rakományából átrakatott egy másik kocsira. Így cselekszik egy jó ember!

Az asszony jót nevetett és csak annyit mondott az urának: Na, ládd-e!

Elégedetten haladtam lefelé a délutáni forróságban, de nagyon szomjaztam. Vizem nem volt, és illetlennek gondoltam mástól kérni, hiszen ebben a tikkasztó melegben neki is szüksége lehetett rá. Az útnak csak egy rövid szakaszán volt árnyék, végig tűzött a Nap, kicserepesedett a szám. Körülbelül félúton, egy kis völgyben, az út mellett öt-hat méterre egy karón, kék, zománcos bögrét vettem észre. Ha bögre van, víznek is kell lennie – gondoltam, és valóban, gondos kezek által kicsi favályúba fogott, hideg vizű forrás bugyogott fel a földből. Mondanom sem kell, hogy első dolgom volt hálát adni, s arra az emberre tisztelettel gondolni, aki kitisztította a forrást és odahelyezte a bögrét, hogy a szomjas, úton lévő ember ihasson.

Attól kezdve, hogy elindultam fölfelé a hegyre, a szemem állandóan a gyönyörűségesen pompázó mezei virágokat fürkészte. Mária palástját kerestem. A csángó asszonyok egyik legnagyobb becsben tartott gyógynövényét, ami minden női bajra orvosság. S milyen találó a neve. Az istenanya iránti tisztelet adta a Mária nevet, hozzá kapcsolva a palást szót, aminek a jelentése: eltakar, befed, védelmez, megóv. És végre megtaláltam! Nagyszerű érzés volt. Talán az sem véletlen, hogy éppen most akadtam rá, habár évek óta kerestem. Nem téptem le, csak alaposan megnézegettem.

Visszatekintve a hegy aljából, a havason lévő kápolna, mint egy kicsi, kerek ékszer kuporgott a tetőn. Gyönyörű! – suttogtam és arra gondoltam, hogy nem szabad ezt a földet másnak hagyni. Be kell népesíteni. Magyarokkal.

És ha a legszentebb édesanya, Szűz Mária oltalmába ajánljuk ügyünket, és kérjük közbenjárását, akkor sikerülnie kell. Ha hátat fordítunk az életellenes kultúrának, ha nem engedjük, hogy kisgyermekeink pl. halálfejes pólókban járjanak, ha az asszonyok visszatérnek a természet rendjéhez, akkor minden rend helyre áll, és fölismerik a jövőt, az utat, ami rajtuk múlik.

A Csíkrákosi búcsúest zenélő, nótázó, adomázó műsorát, fölkérésre, Gál Péter előadása tette még izgalmasabbá. Nem kis büszkeséggel hallgattuk „hazánkfia Péter” előadását a székelyföldi Szent László legendákkal kapcsolatban. A teremben olyan csend lett szavai nyomán, hogy még egy pisszenés sem esett. Azt is írhatnám, a sok vendég szájtátva hallgatta érdekes és figyelemmegtartó történeteit.

Hétfő reggel indultunk a Kolozsvárhoz nem messze található Válaszútra. Itt megszálltunk egy gyermekekért működő alapítványi iskolánál. Másnap megnéztük Kallós Zoltán néprajztudós múzeumát, mely az Erdélyben élő népek öltözetét és használati eszközeit mutatta be. Írni itt nem sokat lehet erről, mert kicsi ahhoz az újság terjedelme, és nagyobb élmény, ha valaki személyesen megnézi. Ajánljuk mindenki figyelmébe. S csak egy megjegyzés: Elődeink elképesztő szín és formagazdagságban élték életüket, maguk által készített csodálatos tárgyak között.

Mintha újra megtaláltam volna magamat, megnyugodva és megújulva bizakodásaimban vetettem papírra ezeket az élményeket és gondolatokat, melyet nekem az erdélyi utazás, a Széphavas, és rajta a Szentlélek kápolnája adott.

2014-06-06

                                                                                                                     Szakáli Anna