Szentháromság Kórusfesztivál Adán

Szentháromság Kórusfesztivál Adán

„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők mások életét is!"

Kodály Zoltán

Ada. Szentháromság Kórusfesztivál. Nocsak! - kapja fel a fejét az ember. Honnan ezek a különleges elnevezések? Mit jelent az Ada név? Miért kap egy Kórusfesztivál Szentháromság nevet? A kíváncsiság keltette érdeklődés adott esetben jó tulajdonság is lehet, hiszen szolgálhatja a megismerést és a tudást is. Lássuk, mit tudhatunk meg a feltett kérdések által.

Még a török idők előttről megmaradt feljegyzések tanúsága szerint, létezett a nagy Magyarország déli részén egy Asszonyfalva nevű település, a mai Ada város határában. A településnek már ekkor is volt temploma. Érdekesség, hogy az akkori templom már téglából épült, ami a lakosság jólétéről tanúskodott, köszönhetően a bőven termő földeknek. A törökök azonban, hasonlóan a mi Sáfránykert dűlői régi templomunkhoz, elpusztították. A XVII. század végén az Asszonyfalva név eltűnt, és helyébe a törökből származó Ada név kerül, ami szigetet jelent. Ezt a szigetet a több ágban folydogáló Tisza soha nem öntötte el, és ez a sziget szolgált menedékül az embereknek a török elől is. Ebből a korból származik tehát Ada város neve.

És miért Szentháromság Kórusfesztivál? Mert Szentháromság vasárnapján, a csodálatos Szentháromság templomban - Szauer Miklós plébános úr jóvoltából – kapott helyet a rendezvény. Tekinthetjük úgy is, hogy ezzel a Szentháromság oltalmába helyeződött, mivel a plébános úr megáldotta a résztvevőket.

A Zamárdi Női Kar kórusa már hónapok óta készülődött a Kórusfesztiválra, melyre egy nagyon kedves meghívás érkezett. A meghívás előzménye, annak a baráti kapcsolatnak a kiszélesítése volt, melyben a Zamárdiban nyaraló Tassi Ferenc és Tóth Józsefné Ildi segítette a kórusvezetők párbeszédét.

Cziberéné Ráduly Irén 2012-ben vette át a Zamárdi Női Kar vezetését, és azóta céltudatos munkával építi a kórus jövőjét. A változtatás több mindenre kiterjed, akár még a felállási rendre, a megjelenésre is, a dalok összeválogatására. Mindez hozzájárul - az arculatformálással együtt – a sikeres fellépésekhez. A kóruslétszám már a készülődés időszakában négy új taggal bővült. Ennek az építkezésnek az egyik fontos lépcsője, hogy kapcsolatba kerüljünk más kórusokkal és tapasztalatot szerezzünk. Tagadhatatlan, hogy ez a Kórusfesztivál, erőteljesen hatott a kórus tagjaira, és mindenképpen hozzájárul fejlődésünkhöz.

Megérkezésünkkor, házigazdaként Birkás János karnagy és a Musica Humana Kamarakórus tagjai közül többen fogadtak bennünket. A szombat esti vacsora után közös nótázás és a barátságok megkötése után, a Hubertus vadászszállóban lettünk elszállásolva, ahol nem sokkal előttünk egy zamárdi vadászcsapat is vendégségben járt.

Vasárnap, a délelőtti órákban érkezett meg a Szentesi Bárdos Lajos Vegyes Kar, akinek a határon gondjai akadtak a busz papírjai miatt, de sikerült szerencsésen áthidalni a gondot.

A hallgatósággal megtelt Szentháromság templom, ami egyébként legalább kétszer akkora, mint a mi templomunk, azt mutatta, hogy nagy érdeklődéssel várta a közönség a II. Kórusfesztivált.

A harangszó és csengettyűzés után, a bevonuláskor, kórusunk énekelhette a Jubilate című művet, ami igen megtisztelő és felemelő érzés volt. A mise alatt egy fiatal kántor hölgy csodás hangja és orgona játéka töltötte be a templomot, valamint a Musica Humana énekkar által előadott latin nyelvű művek hangzottak el.

A nagymise után kezdődött a Kórusfesztivál. Birkás János karnagy úr köszöntőjében elmondta, hogy a Kórusfesztivált azért hívták életre, mert rendkívül fontosnak tartja a kórusban való éneklés hagyományának ápolását és továbbéltetését. A tapasztaltak alapján úgy tűnik, akik belépnek egy kórusba, nehezen válnak meg tőle és sokszor évtizedekig elhivatottsággal vesznek részt a kórus életében.

Először az Adaiak, majd a Zamárdiak, végül a Szentesiek léptek fel.

Az Adai Musica Humana kórus Bach, Lasso, Bortnjanski, Járdányi és Bárdos Lajos egy-egy szerzeményét adta elő.

A Zamárdi Női Kar, színes összeállítással érkezett Adára. Latin és angol nyelvű énekek, magyar népdalfeldolgozások, Halmos László, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Karai József és a záró ének Oscar Peterson: Hymn to Freedom hangzottak el.

A szentesi Bárdos Lajos vegyes kar, 1977-ben alakult. Alapító karnagya Nagy János. Az elmúlt századok neves szerzői mellett Bárdos Lajos, Kodály Zoltán és Wolf Péter egy-egy szerzeményét adták elő.

A kórusvezetők a műsor után egymás közt értékelve a kórusok előadását, elmondták, hogy a zamárdi Női Kar meglepetéssel szolgált számukra, hiszen a „Fesztivál kórus” és „Aranykoszorús kórus” címet viselő résztvevők között kimagaslóan jó színvonalon szerepelt.

Külön meg kell említeni a kórusunkhoz csatlakozott Simon Dorottya zongorajátékát, aki karvezetőnk tanítványa volt és jelenleg Budapesten folytatja tanulmányait. Dorottya a billentyűk mestere, akivel egyetlen próba után tökéletesen sikerült a Kodály feldolgozást előadni.

A szentesi és az adai kórus profizmusa több évtizedes múltra tekint vissza. Ez előadásukon, összhangzásukon visszatükröződik.

A búcsúebéden Ada város vezetése jelenlétével tisztelte meg a vendégkórusokat. Az önkormányzat részéről jelen volt Urbán Mónika alpolgármester és Rákos Rózsa, akik már a jövő évi kórustalálkozóra is meghívtak bennünket. Zamárdi város támogatása nélkül azonban mi sem vehettünk volna részt, ezért itt, a Zamárdi Hírmondóban is köszönetet mondunk Csákovics Gyula polgármester úrnak és az önkormányzatunknak.

Emlékezetes és feledhetetlen utunkért köszönetet mondunk az adai Ürgényi Ferencnek, a Hubertus vadászszálló tulajdonosának, a zamárdi Tourinform iroda vezetőjének, Baller Zsuzsának, aki ajándékcsomagot állított össze a kórusvezetőknek. Köszönet illeti Szabó Zoltán és Takács Ottó polgártársainkat, akik palackozott borral szponzoráltak bennünket, amit szintén ajándékként adhattunk át vendéglátóinknak. Mindenképpen említésre méltó az a Milán nevű kisfiú a vadászszállóból, aki kedvesen mosolyogva és szorgalmasan szolgált ki bennünket, ezzel segítve szüleinek.

Hálánkat és köszönetünket mi mással fejezhettük ki méltóképpen, mint azzal, hogy mielőtt felszálltunk volna a hazafelé induló buszra, a minket kikísérő Birkás Jánosnak és a jelen levő Musica Humana kórustagoknak szeretettel és lelkesen elénekeltük az Ároni áldást.

Reményeink szerint, a határon túli kapcsolataink tovább bővülnek, és eleget tehetünk majd a meghívásoknak.



2014. június 15. Szakáli Anna

Pénz számolva, asszony szeretve jó!

Néha, az ember életének ezer és ezer mozzanata közül egy dolog megragad bennünk és nem hagy nyugodni. Lehet az bármilyen történés, de lehet egy szó is. Talán a közvetlen érintettség, vagy a mások iránti együttérzés váltja ki ezt az állapotot és válaszul megszületnek a sajátos gondolatok, akár messzemenő következtetésekkel.

Így történt ez velem is. Egy férfi mondta nevetve - tán tréfásnak gondolta a dolgot, vagy utána sem gondolt, csak a sokszor hallott szöveget ismételte, alkalmasnak ítélve a helyzetet hozzá -, kajánul, harsogó nevetéssel a beszélgetés közben: A pénz számolva, az asszony verve jó!

Már számtalanszor hallottam ezt a mondatot, és mint számtalanszor, most is undort éreztem. Nem azzal kapcsolatban, aki mondta, hanem azzal kapcsolatban, amit ez a kitekert, kifordított szólás gondolatiságával hordozott.

Az is felmerült bennem, hogyan juthat el egy férfi odáig, hogy ezt a mondást hangoztassa, akár szeretett (vagy megvert?) felesége, vagy más asszonyok jelenlétében. Ez a szólás nagyon sértő az asszonyokra nézve. Én láttam és tudom, mit jelent, amikor egy asszonyt megvernek. Féltékenységből, ártatlanul, az igát húzó, csendes, gyermekeit féltő és a nehéz körülmények ellenére gondosan nevelő édesanyát nem csak megütötte, de verte a férje. 

El kell válni! – jelentik ki ilyen eset hallatán mások. És mi lesz a gyerekekkel? - retten meg az anya. Hiszen ő nem azért ment férjhez, nem azért szült gyerekeket, hogy rettegett üldözötté váljon a családjában. S még jobban tűr szegény, ha csak őt veri a férje és a gyerekeket nem. Az asszony ritkán áll bosszút, de előfordul, s ha együtt maradnak, öregségükre gyilkos szavakkal marják egymást, a mindennapi viták, a gyűlölködés, az egymás halálának a kívánása mérgezi minden napjukat. A gyerekek már nehezebben tűrik ezt a helyzetet, s a kicsiként kiszolgáltatott gyermek mihelyt erőre kap, felnő, bekövetkezhet az, amivel a részeges, verekedő férj nem számol.

Egy fiú és egy lány testvér esete bizonyítja ezt, ahol a 15 és 17 éves gyerekek halálba rugdosták az apjukat, mert egész életükben azt látták, és azt kellett elviselniük, hogy az anyjukat veri, a lányt pedig molesztálta. Amikor elpattant a húr, a két testvér összebeszélt és mivel a hatóság nem oldotta meg gondjukat, ők kitették a pontot az I-re. Felfüggesztett ítéletet kaptak, hallva a sok szörnyűséget, amit az apa elkövetett.

Tévedés ne essék, én tisztelem a tiszteletre méltó férjeket, édesapákat. De csak őket!

És mi történik akkor, amikor az anya vadul meg? Egy családban, ha valamelyik fél erőszakosságot tapasztal a másik részéről, azonnal elejét kell venni a dolognak, még a házasság vagy a kapcsolat elején. Nincs olyan helyzet, amit nem lehet megoldani, de ehhez az indulatokat fékezni kell. Sohasem szabad átengedni magunkat a pillanatnyi dühnek, hanem a következményekre kell gondolni. Verekedést, gyerekverést sem a szülők, sem a testvérek egymás közötti „igazságszolgáltatására” nem szabad elfogadni. A következmények ugyanis messzemenőek. Felnőtt korban példaként és megoldásként tör elő, pedig nem az, semmiképpen!

És lám, egy kedves, jó szólásból valakik megalázó, sértő és a társadalomban gyakran használt kifejezést terjesztenek és használnak. Miért? Mert a férfi erősebb? Nem nekik kellene a védelmezőnek, segítőnek lenniük? Igen, tudom, a homoszexualitás divatjának erőltetésével elvették a férfiak nimbuszát. Lányokat akarnak csinálni belőlük. A lányokból meg, természetellenesen, fiúkat. Azt is tudom, sok az elvált, szétbomlott család, és nincs férfi idea a gyerekek előtt, hogy nőiesednek a tanári pályák és minden szakma. Amikor odáig eljutunk, hogy nőket erőltetnek a honvédelmi miniszteri székbe és nemzetvédelmi szerepkörökbe, pláne hivatásos katonának, akkor valami nagyon elromlott. Természetellenes, és mint minden ilyen dolog, ez is megbosszulja magát. Konzervatív? Begyöpösödött agyú vagyok? Igen, ha a természet és a Teremtés törvényei ellen cselekszünk, ha a gyerekeim, unokáim jövőjéről van szó.

A kakas nem tud tojást tojni. A homoszexszuális nem ad életet, a leszbikus nem fogad életet. Mindkettő önmagát imádó, ezt keresi a másikban és felesleges az élet tovább vitele szempontjából. A heréket a méhek kilökik maguk közül. Haszontalanok. Most gyerekeket akarnak örökbe fogadni. Kiét? Én nem adom az enyéimet! S ennek a divatjában az a veszély is benne rejlik, hogy az a népcsoport, aki fennen hirdeti a másságot, annak átlag gyermekszületési rátája 4,6 százalék, míg a miénk nem éri el az 1,5-öt. S ha még az asszonyverést is elülteti a szürkeállomány tekervényeiben, akkor biztos, hogy sok lesz a válás, elhagyott gyerek, apa nélkül felnövő, akinek a férfiképe rontott, nem akar olyan lenni, mint az apja, és a kör ördögi kereke forog tovább. S a nő nem a gyermekszülésben látja a sikert, hanem az „önmegvalósításnak” hazudott léhaságban.

Genetika? Igen, van, aki hermafroditának születik. Ők elfogadhatók, nem tehetnek róla. De akinek rendben vannak a génjei, ám a tudata hamis, mert hamis képeket kapott neveltetése során, az nincs rendben. És valami hiba van a lemezen, mert úgy tűnik egyre több a tudati károsult. Annyira, hogy utálják a nőket, de ők maguk nőként viselkednek (öltözködnek). Nagy hiba ez! Földméretű gond. S ha ez így folytatódik, ki fog szülni? Vagy ez lenne a Föld túlnépesedésének a megoldása? Kizárt dolog! És íme, máris jönnek a zavaró jelenségek. A túlnépesedett földrészekről áramlanak be az éhenhalás elől az emberek milliói, miközben Európa népessége fogy. S ha ők is „civilizáltak” lesznek? Ha már ők sem tisztelik az életet adó anyákat?

És így tovább, egyik gondolat kergeti a másikat, és amiről nem tudunk bizonyosat, azt csak sejtjük. Talán annak is szerepe van a dolgokban, hogy ami szép és jó, ne torzítsuk, ne ferdítsük el. Adjuk vissza a szólásunk rangját, tudatosítsuk, hogy akkor leszel boldog, ha takarékosan, kiszámíthatóan élsz, nem herdálsz, nem hordod el a pénzed a kocsmába, nem iszod el a gyerekeid elől a kenyér árát, nem cigarettázod el egy családi ház árát, és a feleséged megbecsülöd. Méltó helyet adsz neki magad mellett, s te asszony, ugyan úgy tiszteled, szereted férjedet. Ő viszont szeret. Megbíztok egymásban és gyerekeket akartok egymástól, mert jó, és gondos szülők vagytok! A gyerekeitek pedig rátok szeretnének hasonlítani, mert szerető édesapa és édesanya vagytok! És ne felejtsétek el így mondani: A pénz számolva, az asszony szeretve jó!

2014-06-11

Szakáli Anna

Erdélyi utazás – kicsit másképpen

Erdélyi utazás – kicsit másképpen

Pár év kihagyás után, újra alkalom adódott, hogy a Zamárdiak lelkes csapatával útra keljünk, és Erdélyország felé vegyük az útirányt. Az éjféli indulás mintha meg sem kottyant volna, jókedvű duruzsolás töltötte be a buszt. A gondoskodók, az utazás során szívesen kínálták egymást, hol egy kis süteménnyel, hol egy nyelet pálinkával. Nem is volt gond sem a hangulattal, sem a haladással, hanem egyszer csak a Királyhágó közelében égett szagot hozott be az üléstérbe a menetszél. Azt gondoltuk valahonnan. Aztán mire felértünk a parkolóba, már tudtuk, hogy a mi buszunkkal van baj. Dőlt a füst a motorháztetőből, de szerencsére a gyakorlott buszvezető, kis segítséggel megfékezte és felderítette a füst okát, amit nem más okozott, mint egy levált szigetelő darab, ami a kipufogódobra esett és ott izzani kezdett. Megtisztítva a kipufogódobot, hamarosan indulhattunk tovább. Amint faltuk a kilométereket, gyorsan változtak a távoli hegyek formái, suhantunk a mezők, erdők, nyájak mellett, éppen csak rápillanthattunk a székelykapus portákra, máris újabb és újabb látnivaló kötötte le a figyelmünket.

Végre elértük Szeredát, s onnan már csak egy ugrás volt Csíkrákos, ahol a Cserekert Fogadó vendégei voltunk. Meleg vacsorával vártak bennünket és itt történtek a további étkezések is.

Vacsora után indultunk Csíkszentmihályba, ahol már a kapuk előtt vártak bennünket a szállásadók. Volt, aki már ismerős családhoz érkezett. Férjemet és engem nagy meglepetés ért, amikor bemutatkoztunk szállásadónknak. Mi, ugyanis, Szakáli Imre családjánál kaptunk helyet. Így aztán majdnem éjfélig tartó beszélgetésben meséltünk családjainkról.

Másnap, indultunk a búcsúba. Vállaltuk a megmérettetést, és fájós lábakkal, de indultunk föl, a Nyeregbe. Már induláskor érzékeltük, sokan vagyunk, nagyon sokan. Zarándokok, több száz kilométerről is, gyalogosan. A zarándokút mindig valaminek a vállalása. Néha veszélyes, ám az akadályok és az ismeretlen legyőzése a teljesség érzetét adja. Ma már lehet követni az eseményeket a televízióban és egyéb hírközlő médián keresztül, de az igazi tett a zarándoklat. Még kicsi voltam, amikor egy hajnalon haragzúgásra ébredtem. Emberek gyülekeztek a templomnál, zászlókat lobogtatott a szél, aztán elindultak, és mi, gyerekek, a Fő utca végén álló vörös kőkeresztig kísértük őket. Rezi Lajos bácsi - becenevén Bajci -, vezette a menetet. (Bizonyára szilaj tehenei hatalmas, szépen ívelt szarvához hasonlóra kipödört, kackiás bajuszáról kapta ezt a nevet.) Andocsra mentek. Az erdélyi keresztaljak vonulását látva, mindig ez a kép villan eszembe, és elérzékenyülve gondolok arra a régi, zamárdi keresztaljára ...

„Boldog a méh, amely Téged hordott” (Lk 11,27) A búcsú jelmondata sok mindent kifejez, de főképpen azon óhajt, hogy a nők, az asszonyok merjenek boldogok lenni a gyermekvállalásban. Erről szólt a búcsú felajánlása, a zarándoklat vállalása, a könyörgések, az imádságok, hogy nyíljon fel az emberek szeme és ne a romlást válasszák, hanem az életet.

Szép nap volt ez a szombati nap, és alkalmas egy találkozásra, mely a nagy tömegben nehezen jött össze, de mégiscsak meglett. Azóta, Sebők Mihály szentkeresztbányai ismerősöm, írótársam jóvoltából, aki a Székely Nemzeti Tanács küldötte is, magaménak tudhatom a Székelyföldi Autonómia Statútuma című kiadványt, s mivel én tiszteletbeli székely vagyok (vagy tán egészen az), és az autonómia híve, ezt a becses iratot mindenképpen áttanulmányozom.

Sajgó bokával tértünk meg a szállásunkra, de annyira azért nem voltunk fáradtak, hogy átadva a búcsúfia ajándékokat, ne folytattuk volna az előző esti beszélgetést.

Másnap a társaság egy része elment a vasárnapi misére, majd Csíkszeredában tett kirándulást, megtekintve a Mikó vár kiállítását. Amint aztán a vacsoránál kiderült, egy hatalmas jégeső kicsit megpaskolta őket.

Nekünk rokonlátogatási kötelességünk volt Csíkvacsárcsiban, így mi ott töltöttük a délutánt.

Hétfőn teljesítettük a második zarándoklatunkat, amikor két órás felfelé vezető úton fölgyalogoltunk a Széphavasra, a Szentlélek kápolnához, amely a Mária út vonalában fekszik. Már ekkor éreztem és tudtam, hogy ez az utazás más, mint az eddigiek, már jobban és többet figyelek magamra, a történéseknek nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Például annak is, hogy a kápolna magyarországi kezdeményezésre épült föl. Az első kápolnát egy Klára nevű asszony látomása alapján építették és a búcsúra érkező, határon átkelő csángókat itt fogadták a székelyek. Mindez a Madéfalvi veszedelem után elmenekült székelyek történetéhez kapcsolható, s hogy Mária Terézia megbosszulja az elmenekülésüket, rendeletben megtiltotta ezt a találkozást és a kápolna sorsára maradt, elpusztult. Amit azonban Isten elrendelt, azt ember nem másíthatja meg, mert annak a rendje előbb-utóbb, de helyre áll.

Sokan jöttek a hegyre lovaskocsikkal, autókkal, gyalog, sok babakocsis családot láttunk, de itt voltak a csíkszéki Mátyás huszárok is, a Széphavas Egyesület tagjai és különféle vallási csoportok.

A kápolna egy csodálatos építmény. Mintha Makovecz Imre tervezte volna, annyira megérintette lelkében az embert, hogy percekig csak álltunk előtte és benne, és néztük a falakat, mennyezetet, ahol a virágszirom alakú csúcsban kialakított ablakokon a próféták arcvonásai körvonalazódtak, és amelyen a napfény beáramolva lassan végigkúszott a falakon.

Egy fiatalember Szent László téglajegyet ajánlott a látogatóknak. Természetesen mi is vettünk.

Az avatást műsor előzte meg, ahol többek között Molnár V. József is felszólalt. Lelkesítő és reménykeltő beszéde új erőt adott. De volt ott zenekar is, majd Vesztergom Imre tárogatójának fájó, bús hangja csalt könnyeket a szemekbe. Egy Csobotfalvi édesapa beszélt a gyermekvállalás nemzetmentő küldetéséről. Ők éppen a negyediket várták. Arról is beszélt, hogyan mentették meg a falut a pusztulástól, visszatérve apáik földjére, megművelve azt. Hatvan év óta először érték el, hogy a falu lélekszáma jelentősen megnövekedett a megszületett gyermekek által.

Ehhez azt gondolom nem is kell hozzátenni semmilyen következtetést. A tények önmagukért beszélnek, amint azt Vas Nimród István felsőgyimesloki plébános prédikációjában nagyon szépen kifejtette.

Időközben leheveredtem a zöld gyepre, mert órák hosszat bizony már nekem sem esik jól az álldogálás. Egyszercsak valami megmozdult a pólómon, és odapillantva azt láttam, hogy egy gyíkocska keresett menedéket a vállamon a sok tiprolódó láb közül menekülve. Alig volt négy-öt centiméter hosszú. Nem ráztam le magamról, és mivel éppen indulni készültem, magammal vittem a forgatagból, hogy csendesebb helyen útjára bocsássam.

Lejjebb, a hegy oldalában, fiatal legénykék mutatták lovas tudományukat és fölfelé akartak vágtatni a lovaikkal. Az egyik ló megmakacsolta magát és nem volt hajlandó a meredeken vágtatni. A legény elkezdte ütni a kantárszárral a lovat. A ló nyerített, ugrott, de nem engedelmeskedett. Esztelen legény! – gondoltam és meg nem állhattam, hogy oda ne kiáltsak: Hé, ember! A lovad okosabb, mint te! Ne gyötörd, mert még szükséged lesz rá! Rossz ember vagy, ha vered a lovadat!

A legény meghökkent és szégyenkezve leugrott a lóról. Közben velem szemben jött egy ember a feleségével, meg a fiával.

-          Tudja, van nálunk egy mondás – szólított meg ilyen módon hamiskodva. – A pénz számolva, az asszony meg a ló, verve jó!

Nagyon meglepődtem, de nem hagyott el a bátorságom és visszavágtam: - Na, hallja, ez így elferdített igazság! Mert a mondás így hangzik: A pénz számolva, az asszony szeretve jó! S ami a lovat illeti, én egyszer láttam odahaza, hogy egy fuvarra rendelt ember nagyon verte a lovakat, mert nem tudták kihúzni a hegynek a szénnel megrakott spediter kocsit. A lovak gazdája ezt meglátta és kivéve az ember kezéből az ostort, jól elverte vele az embert. Majd a kocsi rakományából átrakatott egy másik kocsira. Így cselekszik egy jó ember!

Az asszony jót nevetett és csak annyit mondott az urának: Na, ládd-e!

Elégedetten haladtam lefelé a délutáni forróságban, de nagyon szomjaztam. Vizem nem volt, és illetlennek gondoltam mástól kérni, hiszen ebben a tikkasztó melegben neki is szüksége lehetett rá. Az útnak csak egy rövid szakaszán volt árnyék, végig tűzött a Nap, kicserepesedett a szám. Körülbelül félúton, egy kis völgyben, az út mellett öt-hat méterre egy karón, kék, zománcos bögrét vettem észre. Ha bögre van, víznek is kell lennie – gondoltam, és valóban, gondos kezek által kicsi favályúba fogott, hideg vizű forrás bugyogott fel a földből. Mondanom sem kell, hogy első dolgom volt hálát adni, s arra az emberre tisztelettel gondolni, aki kitisztította a forrást és odahelyezte a bögrét, hogy a szomjas, úton lévő ember ihasson.

Attól kezdve, hogy elindultam fölfelé a hegyre, a szemem állandóan a gyönyörűségesen pompázó mezei virágokat fürkészte. Mária palástját kerestem. A csángó asszonyok egyik legnagyobb becsben tartott gyógynövényét, ami minden női bajra orvosság. S milyen találó a neve. Az istenanya iránti tisztelet adta a Mária nevet, hozzá kapcsolva a palást szót, aminek a jelentése: eltakar, befed, védelmez, megóv. És végre megtaláltam! Nagyszerű érzés volt. Talán az sem véletlen, hogy éppen most akadtam rá, habár évek óta kerestem. Nem téptem le, csak alaposan megnézegettem.

Visszatekintve a hegy aljából, a havason lévő kápolna, mint egy kicsi, kerek ékszer kuporgott a tetőn. Gyönyörű! – suttogtam és arra gondoltam, hogy nem szabad ezt a földet másnak hagyni. Be kell népesíteni. Magyarokkal.

És ha a legszentebb édesanya, Szűz Mária oltalmába ajánljuk ügyünket, és kérjük közbenjárását, akkor sikerülnie kell. Ha hátat fordítunk az életellenes kultúrának, ha nem engedjük, hogy kisgyermekeink pl. halálfejes pólókban járjanak, ha az asszonyok visszatérnek a természet rendjéhez, akkor minden rend helyre áll, és fölismerik a jövőt, az utat, ami rajtuk múlik.

A Csíkrákosi búcsúest zenélő, nótázó, adomázó műsorát, fölkérésre, Gál Péter előadása tette még izgalmasabbá. Nem kis büszkeséggel hallgattuk „hazánkfia Péter” előadását a székelyföldi Szent László legendákkal kapcsolatban. A teremben olyan csend lett szavai nyomán, hogy még egy pisszenés sem esett. Azt is írhatnám, a sok vendég szájtátva hallgatta érdekes és figyelemmegtartó történeteit.

Hétfő reggel indultunk a Kolozsvárhoz nem messze található Válaszútra. Itt megszálltunk egy gyermekekért működő alapítványi iskolánál. Másnap megnéztük Kallós Zoltán néprajztudós múzeumát, mely az Erdélyben élő népek öltözetét és használati eszközeit mutatta be. Írni itt nem sokat lehet erről, mert kicsi ahhoz az újság terjedelme, és nagyobb élmény, ha valaki személyesen megnézi. Ajánljuk mindenki figyelmébe. S csak egy megjegyzés: Elődeink elképesztő szín és formagazdagságban élték életüket, maguk által készített csodálatos tárgyak között.

Mintha újra megtaláltam volna magamat, megnyugodva és megújulva bizakodásaimban vetettem papírra ezeket az élményeket és gondolatokat, melyet nekem az erdélyi utazás, a Széphavas, és rajta a Szentlélek kápolnája adott.

2014-06-06

                                                                                                                     Szakáli Anna