2018. február 19., hétfő

Simándi István búcsúztató



Szakáli Anna: Búcsú vers Simándi Istvánnak

Szomorú szívünkben hangok énekelnek:
Hol van ő? Hol van?  A test semmivé lett.
Ennyi volt. Sok? Kevés? Kinek mennyit mértek.
Sors törvényén nem változtat az Élet.

Megszülettünk, de arra nincs ígéret,
földi életünk létezzen csak a szépnek.
Rajtunk is múlik, helyünk hol találjuk!
És ha itt az idő, könnyű lesz halálunk?

Nyugodalmas lesz az utolsó óra?
Figyel valaki a végső búcsúszóra?
Vitorlát bont hajód, messzi útra kész,
Fény tengerén hajóz egy vén tengerész.

Dúdolva kel fodrozó hullámokon át,
- könnyű szél dagaszt feszülő vitorlát -
s a szeretett dal felcsendül merészen:
„szőke kislány sétálgat a réten”*

Ez éltetett téged annyi éven át,
a nóta, a munka, a szerető család.
Fába vésted annyi gyönyörű álmod,
semmi nem törte meg igaz magyarságod.

Kincs, gazdagság álmaid nem zavarta,
az életnek voltál terhet vivő rabja.
Megbabonázni a szép, a jó tudott,
emberséged az égi könyvbe íródott.

Láttad szépségét a balatoni tájnak,
kilátó kövei neked köszönve állnak,
láttad a háború embertelenségét,
megmentett pilóta** hálás örömkönnyét.

Mindig azt mondtad, írni szeretnél még.
Mégis ránk szakadt a távoli messzeség,
de kedves emléked addig velünk él,
míg a mi lelkünk is a túlsó partra nem ér.

* magyarnóta (Dankó Pista szerzeményét (1858 – 1903) PÓSA LAJOS (1850 – 1914) versére, Palló Imre (1891 – 1978) énekelte)
** Bob Carpenter pilóta 45 év után (1990-ben) visszalátogatott Balatonendrédre, ahol a szőlőültetvények közé zuhant a gépe. Simándi István szemtanúja volt a gép lezuhanásának, és a pilóta megmenekülésének. Találkozásukat a Zamárdi Hírmondó és a Somogyi Hírlap cikkeikben megörökítették.


A szeretet békéje

Búcsú Simándi Istvántól (1927. február 19. – 2018. február 19.)

Kedves Simándi Család, kedves Rokonok, Barátok, Közeli Ismerősök, kedves Zamárdiak!
Amikor elmegy közülünk valaki, akit szerettünk, megbecsültünk és nevét tisztelet övezi mind a családjában és a településen ahol élt, szomorúak leszünk, nyugtalanság gyötör bennünket, még akkor is, ha tudatában vagyunk annak, hogy ez, egyszer bekövetkezik. Búcsúzunk egy olyan kiemelkedő személyiségű embertől, akihez életében sokan fordultak jó tanácsért, akitől hitelesen sok mindent meg lehetett tudni a régi eseményekről, aki éles szemmel, nyitott értelemmel fordult a világ dolgai felé, a legnehezebb időkben is. Simándi István nem ijedt meg a munkától, nem félt dolgozni, és elvégezni a rábízott munkát, bármilyen minőségű legyen is az, hogy bebizonyítsa, értelmes ember, rátermett, miközben a nehéz politikai körülmények között is megőrizte lelki tisztaságát, őszinte emberségét.

A középiskola első négy osztályát Kecskeméten a Piarista Gimnáziumban végezte, majd Székesfehérváron a Szent István Mezőgazdasági Középiskola tanulója lett. 1946-ban érettségizett. Nyolc évig dolgozott állattenyésztési szakterületen, különböző helyeken szerezve szakmai tapasztalatokat. 1959-től a központi Statisztikai Hivatalnál tizennégy éven át végzett szakirányú munkát. 1968-tól az Állami Biztosítónál dolgozott. 1987. február 19-én hatvan éves korában vonult nyugdíjba.
Simándi István több évtizeden keresztül részt vett a zamárdi helytörténeti munkában, olyan személyként, aki sokat tett a helyi emlékhelyek megjelölése, megőrzése és felújítása érdekében. Részt vett Piller Dezső tanár úr helyi adatgyűjtési és megfigyelő munkájában. Mint a helyi Önkormányzat Településfejlesztési Bizottságának tagja, megfigyeléseit, tapasztalatait hasznosíthatta helytörténeti írásaiban. Többek között munkásságának, és tenni akarásának köszönhető a Kőhegyi Kilátó megépítése. Munkássága elismeréseként 2000-ben Zamárdi város Díszpolgára lett. Társadalmi tevékenysége során megalapította a Zamárdiért Egyesületet, melynek alapító elnökeként 2000-től 2009-ig végezte az egyesületi munkát, majd örökös tiszteletbeli elnöke 2009-től. 2004-ben elsőként nyerte el a Piller Dezső díjat. 2013-tól a „Berkenye Zamárdi Alkotókör” Egyesület rendes tagja, a Zamárdi Baráti társaság tiszteletbeli tagja.

Simándi István emlékét nem csak az emberek emlékezete őrzi, hanem két kiadott kötete is, melyek a fő élettereket, Balatonendrédet, Zamárdit és Szántódpusztát örökítik meg az 1940-es évek közepétől, az 1970-es évekig. Mint 17 éves fiatal legény látta Székesfehérvár bombázását, a Balaton felett elhúzó, hatalmas repülő konvojok vonulását, a bevonuló orosz hadsereget, a frontvonal ide-oda tolódását, majd az utána következő korszak visszáságait. Abban a korban élt ő, amikor küzdeni kellett a megmaradásért, az emberi tartás megőrzéséért. Lelki ereje hatalmas volt, és ennek köszönhetően tudott felemelkedni arra a közmegbecsülést adó társadalmi szintre, ami méltán megillette. Simándi István azok közé az emberek közé tartozott, aki semmilyen nehéz körülmények miatt el nem hagyta volna hazáját. Igazi magyar lelkülete a szülőföld, és a magyar emberek szeretetében nyilvánult meg.
Ez a szeretet meghatározó vonása volt az ő egyéniségének, és ez adott neki erőt az élethez. Mindezt el kell mondani róla akkor is, ha tudjuk és érezzük, hogy nehéz búcsút venni attól, akit szeretünk. Ha az ő szeretetéből átvesszük a részünket, és megpróbáljuk mi is tovább adni embertársainknak, felebarátainknak, akkor megérthetjük, miért létezhet a béke. Jézus szavait idézve: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Olyan legyen ez a szeretet, amely jóságos, beleéli magát embertársai sorsába, lelkébe, helyzetébe, és nem ítélkezik. Olyan szeretet, amely nem keresi a magáét, a maga dicsőségét. Olyan szeretet, amely mindent eltűr, megvetést és hálátlanságot, de a dicsőséget is… Olyan szeretet, amely a belső jóakarattal cselekvő segítőkészséget párosít, amely a testet, és a lelket is táplálja 

Simándi István jelleme ismerhető fel ebben a tanításban. Ezt a fajta szeretetet sugározta magából, és ezt hagyta ránk, ez az ő üzenete nekünk. Legyen áldott az emléke, nyugodjon békében!

2018-02-19                                                                                                      Szakáli Anna